A kényelem szó ötlik fel újra és újra, akárhányszor visszagondolok a bordó Golffal töltött időre. Egy autó, ami kétségkívül gyönyörű formával és színnel csábítja a szemet, ahogy közelítünk felé, hogy aztán beülve csak annyit üzenjen: Szusszanj egyet, én innentől mindent elintézek, te csak vezess! Azt teszi eléd, ami a legszükségesebb, így nem is érzed a késztetést, hogy a gombok és menük hadával megküzdj. Hát ne tedd! Ez az autó nem erről szól. A gázpedál érintésére finoman reagál, nem ugrik, nem rohan. Te se rohanj! Minek? Tán a pesti dugó nem vár meg? Csak vezess!
Szemed az úton, két kezed a kormányon. Az automata váltó apró, épp csak a síkból kiszögellő karja nem is hivalkodik, nem kívánja, hogy jobb kezed a feje búbján pihentesd. Az az automata, amely azt is tudja, hogy a nehezen megszerzett lendületet, amíg lehet, óvni kell. Nem elkótyavetyélni átgondolatlan lassításokkal. Így aztán az autó azonnal vitorlázni kezd, ha elengeded a gázpedált. Gurul szabadon, mozgási energiája alig csökken. Ha mégis faragni akarsz a sebességből, húzd meg a kormány mögötti bal váltófület, és a motorféket ‒ mint üveggolyót ‒ megkapod. Ha kevesled a lassítóerőt, húzd meg még egyszer. Honnan ismerős ez?
Hát persze, az elektromos autókból! De hiszen ahhoz ennek a lágyhibrid Golfnak is van köze. Ugyan nem az elektromos motor hajtja a járművet, még azt sem mondhatjuk, hogy olykor átveszi a munka oroszlánrészét. Nem, ő csak a háttérből ad némi támogatást a kritikus pillanatokban. Próbál tudatos energia felhasználó lenni, hogy neked erre se kelljen ügyelned, így aztán egy igazi dolgod van ebben az autóban: csak vezess!